Gwen kezét szorongatva reménykedtem a lehetetlenben. Reménykedtem abban, hogy fölébred. Abban, hogy minden rendben lesz. Liam mögöttem állt, keze vállamon, álla pedig fejem búbján. Szám ki van száradva és cserepesedve. Könnyeim most is folytak arcaimon, mint ebben a pár napban is. Niall is itt van. Nem értem mit kereshet itt. Liam azt mondja, szimplán kíváncsi, mi van Gwennel. Többek között ez azért is furcsa nekem, mert nem igazán szimpatizált eddig vele. Will sokkal jobban van. Neki nem volt súlyos a lövése. Viszont Gwennek sokkal súlyosabb. A jobb lába gipszben van, mert az a barom eltörte neki. Ahhoz a seggfejhez visszatérve elítélték 10 évre.
Gwen szeméből könnycseppek kezdtek folyni, pedig csukva volt a szeme! Megijedtem. Liam levette rólam állát, így hátra tudtam nézni rá. Az ajtóhoz rohant és kikiabált, hogy egy orvost kérünk. Pár másodpercen belül már nővérek akartak kirángatni engem. Ficánkoltam erős szorításukban, de semmi haszna nem volt. Kiraktak minket avval, hogy várjunk. Liam és Niall nyugodtabbak voltak, mint én. Leültem Liam mellé egy műanyag székre és csak a kórterem ajtaját néztem miközben hátradőltem a székemben. Kezeim combomon voltak tehetetlenül, legalábbis addig, amíg Liam össze nem fűzte őket sajátjával. Óvatosan néztem fel mosolygós arcára.
A doki mosolyogva jött ki. Mind a hárman felálltunk és vártuk a hírt. Amikor kimondta a legjobb hírt a világon felsikítottam egyet és elkezdtem ugrálni, mint egy öt éves, majd úgy húztam be a csíkot ahogy csak tudtam. Egy másodpercre megálltam, de mentem is tovább egyenesen a nemrég felébredt barátnőmhöz. Megöleltem, de gondolom túl erősen, mert felszisszent és morgolódott. Lazítottam szorításomon, közben pedig elrebegtem egy köszönetet. Szemeimet szorosan hunytam le. Derekamon két meleg, nagy tenyeret éreztem. Forró lehelet csapta meg tarkómat, és pár másodperc múlva minden melegség eltűnt. Nem éreztem a két tenyeret derekamon, és a leheletet a tarkómon.
Szememet kinyitva engedtem el Gwent és néztem hátra. Liam éppen Niall mellé lépkedett nehézkesen. Nem csodálom. Egész végig mellettem volt. Szememet visszavezettem Gwenre, aki összehúzott szemöldökkel méricskélte a kék szemű szőkeséget. Nem csodálom. Őszintén mosolyogtam Gwenre mikor visszanézett rám. Sóhajtott és elkezdett fészkelődni helyén. Kényelmetlenül érezte magát. Gyengéden megráztam a fejemet és leültem az ágy szélére. Gwen kezét a kezeimbe vettem és elkezdtem vele játszadozni.
Mindenki csendben volt, senki sem kérdezett. Nyomasztó csönd volt, ami keveredett egy kis feszültséggel és az én részemről boldogsággal. Az ajtó csapódására mind oda kaptuk a szemünket. Leesett az állam. De hát még nem is kelhet fel az ágyból. Will, mintha semmi sem történt volna csoszogott ide Gwenhez, aki szélesen vigyorogva várta. Felálltam az ágy széléről, hogy normálisan áttudják egymást ölelni.
- Will, én úgy sajnálom, hogy Jake, miattam lőtt meg. - nézett Gwen Will szemében, mire az említett fiú egy szerény mosollyal összeborzolta a haját.
- Gwen? - hallatszott egy vékony női hang az ajtóból. Mindenki odanézett. És a nő nem más volt, mint....
*Gwendolyn szemszöge*Fájt, nagyon fájt! Mintha ezer kést döfködnének a jobb lábamba. A mellkasom égett. Elviselhetetlen. Halk szipogást lehetett hallani. Valaki szorította a kezemet. Az illata ismerős, de nem ismerem fel. A fájdalom, egyre elviselhetetlenebb. Érzem ahogyan könnyeim kicsordulnak szemeimből. A szorítás erősödött kezemen. Kiabálást lehet hallani, majd nemsokkal később a kéz elengedi kezemet. Mindenféle beszédet hallok. Kezdek teljesen eszméletemnél lenni, és most már üvölteni tudnék a fájdalomtól. Szememet kinyitom, de csak fehérséget látok. Lassan minden kezd kitisztulni. Embereket látok akik mellettem állnak. Valami injekciót adtak be. Csuklómra néztem. Hegek borították. Nem sebek, hanem hegek...
A doki megkérdezte, hogy mit érzek, minden rendben van - e. Mikor meg bizonyosodott, hogy minden rendben elment. Kintről egy sikítást hallottam. Megijedtem. Pár másodperc múlva megláttam Amy arcát. Felém sietett, majd átölelt. Nem volt kellemes, főleg a mellkasomban lévő tűz miatt. Felszisszentem, morogtam és kicsit engedett a szorításon, amit egy piton is megirigyelt volna. Amy háta mögött megláttam Liamet és... És a szöszit. A szöszi leült az ajtótól nem messze lévő kanapéra, Liam pedig Amy mögé ment, adott egy puszit neki és a kék szemű Adonisz felé lépegetett. Amy elengedett és a háta mögé nézett. És innentől nem érdekelt semmi.
Legalábbis addig ameddig rám nem nézett. Szemöldököm összevontam, úgy néztem, mint aki szellemet látott. Nála gyönyörűbb férfit nem láttam. Szememet leszakítva sóhajtottam, fészkelődve helyemen, utána rá néztem Amyre, aki mosolygott, majd az ágyról fölvéve erőtlen kezemet, övébe helyezte és szórakozottan játszott vele. Utálom a csöndet. De nem mertem egy nyikkanásnyit sem szólni. Féltem, ha megszólalok mindent elrontok. Az ajtó csapódására összerezzentem és oda kaptam a tekintetemet. Az a fiú igyekezett felém, akit miattam lőttek le. A sírás szélén álltam, de most nem a fizikai fájdalomtól, hanem a lelkitől. Bűntudatom volt. Miattam került ide. Ez az én hibám. Önmarcangolásom az szakította félbe, hogy Will védelmező ölelésébe vont engem. Haragudtam magamra. Elengedett és rám nézett. Most vagy soha. Most kell bocsánatot kérnem.
- Will, én úgy sajnálom, hogy Jake, miattam lőtt meg. - néztem könnyes szemekkel a szemébe, erre ő elmosolyodott és megborzolta hajamat.
- Gwen? - egy vékony hang szólított az ajtó felől.
Szemem kidülledt, állam a földet súrolta, szívem gyorsabban kezdett el verni. Öt év elteltével végre újra látom Őt. Eltört a mécses.
Sírtál már úgy, hogy nem kaptál levegőt?
Levegő után kapkodva, töröltem le könnyeimet mindhiába, mert újra ott termetek. Képes volt visszajönni, mikor azt mondta soha többé nem fogom látni őt. Elhagyott. Elhagyott, pedig szükségem volt rá mindennél jobban. Forgott velem a világ, hányingerem volt. A tűz a mellkasomban most fájt a legjobban. Szemeimet szorosan lehunyva ordítottam fájdalmamban. Lelki és fizikai fájdalom. Nem illik össze, főleg egyszerre. Szememet kinyitottam, de semmit sem láttam. Zihálva vettem a levegőt. Valakik lefogtak és az ágyhoz szorítottak, eközben valaki orvosért kiabál eszeveszettül, más valaki pedig hangosan sírt.
- Nagyon fáj! - sikítottam.
Kezdtem eszméletemet elveszteni, pedig harcoltam saját magam ellen. Leakartam üvölteni a fejét amiért elhagyott, és hazudott, mert visszajött, és azért is mert még mindig szeretem, nem tudtam megutálni. Még mindig sírtam. A szívem még mindig kalapált. Kiabálást hallottam, ami összemosódott a sírásokkal. Figyeltem, miket dobálnak egymásnak. Valamit ki vettem, de nem sokat.
- Nem adhatok be több fájdalom csillapítót, így is a legerősebb van a szervezetében, még egy adag meg is ölheti fogják már fel! - ordította egy mély, reszelős hang.
- De így a sírás, és a levegő hiánya fogja sírba vinni! - hallottam egy rekedt és nagyon ismeretlen nyugodt hangot.
- Legyen, de a leggyengébbet kapja! - szólalt fel fenyegetően a reszelős hang.
Egy ajtócsapódás és már csak a sírásokat hallom. Még mindig nem látok semmit, pedig érzem, hogy nyitva a szemem. Nem harcolok tovább magam ellen. Feladom a harcot. Szememet becsukva, próbálom elállítani sírásomat. Újra kinyílik az ajtó és valami belefúródik bal karomba. Ez nem fájt annyira, mint a tűz a mellkasomban. Hideg volt és csak pár másodpercig volt a karomban. Az eszméletvesztés kezdi átvenni a hatalmat felettem. Egy mosolyt erőltetek magamra és reménykedem, hogy nemsokára vége a szenvedésnek és inkább meghalok. Megakarok halni! Nem akarom Őt többet látni. Őt aki tönkre tette a lelki állapotomat öt teljes évvel ezelőtt.
A sötétség magával ragadott és egy álom vette kezdetét. Egy álom, ami rémálom volt, ami régen boldogságot jelentett nekem. Egy álom, ami újra, és újra megölt. Nem is álom, inkább egy emlék, egy emlék amikor boldog voltam és Ő mellettem volt. És utána jött a régi megszokott utálatos emlékképem. Bejelenti, hogy elmegy és nem jön vissza....
*Álom*
A kertben fekszünk a fűben. Éppen nevettünk valamin, majd jött Démon és elkezdtük simogatni és vele játszani. Boldog voltam, mert velem volt a testvérem. Imádtam őt! Mindig együtt mentünk mindenhova, egymás nélkül nem tudtunk meglenni. Hihetetlen, de igaz. Lana a nővérem. Két év van köztünk. Mindig azt mondta, hogy ő bizony modell lesz. Tény és való, gyönyörű, megvan hozzá az alakja is. Mindig irigyeltem emiatt Őt.
A következő képen könnyekkel a szememben hallgatom Lana mondandóját. Elmegy. Sírva, sikítva kérem maradjon, de nem hatja meg. Ő már nem az én Lanám. Könnyek csillognak szemében, de ellen áll nekik. Hátat fordít nekem és felmegy a szobájába. Ajtócsapódás hangját hallok, és máris a szobájában vagyok, de nem 13 évesen, hanem 18 évesen. Látom ahogyan összeesik és sír. Zokog és a hajába túrva görnyed össze magzat pózba.
A reptéren vagyok és nézem ahogyan Lana a repülőre száll. Szemeimből hullanak a könnyek anélkül, hogy pislognék. Kicsike szívem millió darabra tört össze, amikor a repülő a magasba emelkedett és a felhők között eltűnt. Fél szívemet Lana magával vitte. Éreztem a hiányát. Lábaim megrogytak alattam. Majdnem össze esetem, de apa idejében elkapott. És akkor abban a pillanatban megesküdtem magamnak, hogy valahogyan megutálom.
Egy újabb kép. A repülőn ülök Lana mellett. Furcsa külső szemmel nézni a történéseket. Már nem az a 13 éves lány vagyok aki voltam. Érettebb lettem és felfogtam mindent. Lana a repülő ablakán nézett kifelé, miközben szemeit törölgette. A repülő ablakában megjelenik a 13 éves kislány könnyes arca. Lana elkapta onnan a fejét és arra nézett amerre én ültem. De nem rám nézett, hanem a mellettünk lévő sorba. Két lány beszélgetett. Testvérek voltak. Lana szíve is összetört. A kőszívű lány végre összetört.
A másik képen én voltam. Összekuporodva az ágyán. A szobája üres volt. Rémisztő volt nélküle. Úgy ahogy a szoba én is üressé váltam nélküle.
Az emlékek azért vannak, hogy boldogan emlékezz vissza rájuk. Az álmok azért vannak, hogy megemészd azt amit egyedül nem tudsz. Azért álmodom ezt, mert eddig soha nem sikerült megemésztenek, hogy elhagyott, és elment. Lehet, hogy néhány emlék megöl, de nem az, inkább az aki miatt hiányt érzünk. Öt év nagyon hosszú idő, de nem elég egy élet sem, hogy elfelejtsem azokat az emlékeket.....